Buta Bárd

„Eríggy inné te hedra fatty! Meg ne lássalak, amíg nincs ölig metsződ hogy rendezd a számlát!” A túlsúlyos kocsmáros hatalmas lendülettel taszította ki a remegő, görnyedt férfit az ivó küszöbére, aki önmagát megtartani képtelenül, tág terpeszben terült el a földön.
„Ég lássa az érzőm, megadom csak még egy butót adj és már tűnök is.” Szólt kissé leporolva magát, ám a kocsmáros egy undorodott köpéssel nyugtázta csak a mondandóját, mielőtt visszafordult volna a nyitott ajtón kiszűrődő, pislákoló fények irányába. Az ajtó erőteljes csattanással lendült vissza a helyére, amitől az utcát megvilágító utolsó sápadt fénysugár is elaludt. Valahol egy tücsök ciripelni kezdett.

A lebuj színültig állt szokatlanabbnál szokatlanabb vendégekkel, többségüket körüljárta a rosszindulat. Egy társaság épp jó hangulatú társalgás közepette verdeste a kupáit az asztalhoz, miközben hangosan hahotáztak egymás mondandóján. Pár magányosabb lelkületű italozó a bárpult székeit nyomta, semmi másra csak a korsóra koncentrálva, miközben a lebuj kacérkodó hedrái bizakodva próbálták rájuk sózni szolgáltatásaikat.

Két feszült utazó szem-párbajt vívott egymással a terem két végéből, mindketten fegyverük markolatát szorítva. Valahol a kocsma hátuljában egy eső-kelő részeg hangos robaj kíséretében több italos üveget is magával rántott a padlóra, amitől a kocsmáros felsóhajtott, jelezve hogy megtalálta az utca legújabb lakóját. Egy sötétbe burkolózó férfi az egyik sarokban, hátát a falnak vetve tőrjével játszadozott, ahogy megpróbálta azt az ujján egyensúlyozni. Egy óriási bestiafajta lassan járta az asztalok labirintusát, közben fürkészve az italozók arcát, néha megállva egyiküknél majd szó nélkül folytatva az útját. Egy koszos, öreg férfi közel a bejárathoz ülve, aggódva szemezett az ajtóval félig felkelve a padjáról, várva a tökéletes alkalomra hogy észrevétlenül távozhasson.

Az egyik csoportnál egy tüzes vita alakult ki, amitől a felek cifrábbnál-cifrább megjegyzéseket kezdtek vetni egymás fejének. Ezzel egy időben, mintha csak válaszként a civakodásra, egy háromfős csapat hangos éneklésbe kezdett egymást átkarolva, kezükben kupákkal. A kocsma hátuljából egy termetes nő egy hordót gurított ki a pult mögé, majd könnyűszerrel felrakta az asztalra, egyértelművé téve hogy nem ez az első alkalom, hogy ezt teszi. Az egyik asztalnál egy fiatal nő ült magányosan, égésnyomoktól elcsúfult kezével bonyolult mintákat leírva a levegőben, amitől időnként kisebb-nagyobb lángcsóvák jelentek meg ujjai előtt, amik aztán gyorsan el is illantak. Az ajtón belépett két alacsony származású démonfatty az arcukon rosszindulatú grimasszal, keskenyre húzott szemük a vendégeket fürkészte.

Az ehhez hasonló lebujokban mindennaposak voltak a dulakodások, ezért a kocsmáros fel volt készülve az ilyen esetekre. A két legújabb vendég, csak egyike volt azoknak a társaságoknak akiket folyamatosan szemmel tartott az asztala mögül. Benyúlt a pult alá és kitapogatta a számszeríját, megbizonyosodva róla hogy még megvan arra az esetre, ha kezelhetetlenné válna a helyzet. Kiegészítésként egy rövid-kard is lógott az oldalán, azonban az inkább elrettentésként szolgált mintsem tényleges fenyegetésként, lévén a kocsma vendégeinek több mint fele könnyen jobb kardforgatók lehettek mint ő.

Ahogy egyre nagyobb lett a tömeg, úgy kezdett nőni benne a nyugtalanság. Sokan jöttek ide és sok különböző helyről érkeztek, többükben temérdek ellenszenv rejlett a kocsma számtalan másik vendégével szemben is, ami csak a legkisebb szikrára várt hogy végleg kitörhessen egy hatalmas viadalban, ami könnyedén a férfi kocsmájába is kerülhet.

Az egyetlen reménye az a három városőr volt, akik épp ebben a pillanatban keltek fel az asztaluktól, lezserül az asztalra dobtak pár érmét, majd a kijárat felé indultak. A kocsmáros balszerencséjére ez a többiek figyelmét sem kerülte el, kiváltképp a két démonfattyét akik látszólag pontosan erre az alkalomra vártak belépésük óta. A két férfi aki még mindig feszült izmokkal szemezett egymással, lassan közelíteni kezdtek egymáshoz, fegyverük egyre jobban kivonva a tokjából.

Egy pillanattal később meg is érkezett a várt szikra, amikor egy kártyázó csoport egyik tagja, feltüzelve csalónak nevezte játékostársát, majd borgőzös ökölcsapásokat kezdett indítani az irányába. A közelből egy keserű, részeg férfi közönyösen, azonban ügyelve arra hogy jól hallja mindenki, elhintett egy megjegyzést a két civakodóra, jelezve hogy az ő fajtájuktól ennél több nem várható. Páran ezt sérelmezni vélték és heves szópárbajra keltek azokkal, akikről kiderült szintén osztják a részeg férfi véleményét, vagy csak szimplán balhéra voltak éhesek.

A vita lassan lökdösődésbe, majd ökölharcba torkollott, amit már a kocsmáros sem tudott tovább figyelmen kívül hagyni, ezért megpróbálta kitessékelni a rendbontókat. A zűrzavart kihasználva az öreg férfi, korát meghazudtoló sebességgel a kijárat felé ugrott és feltépte az ajtót. A kocsmáros látva ezt, gyorsan utána ugrott, azonban nem sikerült időben elkapnia. A két férfi akik eddig is alig bírták türtőztetni magukat, most már gyakorlatilag egymás torkának szorították tőrjeiket, a két démonfatty pedig a bőség zavarában, el sem tudták dönteni hogy milyen ürüggyel szálljanak be a kocsmaméretű viadalba.

Néhányan a kocsma józanabb vendégei közül megpróbálták leállítani a küzdelmet, azonban erre a módszerük nem éppen kifinomult módon, szintén fizikai volt. A lebuj belseje alkohol-áztatta ütések és rúgások elmosódott tömegévé vált, a csapások célzás nélkül érkeztek mindenfelé, sokszor olyan személyek között is, akik pillanatokkal korábban még szövetségesek voltak.

Egyre inkább úgy látszott megállíthatatlanná vált a kialakult viadal, amikor is egy váratlan hang ütötte meg a vendégek fülét. Másodpercek is elteltek mire mindenki tudatáig eljutott a felismerés, ami annyira meglepő volt számukra, hogy még viaskodni is elfelejtettek ezalatt. A hang egy magányos lant pendülése volt a kocsma végéből. A vendégek nyújtogatni kezdték a nyakaikat, hogy láthassák ki az akinek pont ebben a pillanatban jött meg a kedve a muzsikához.

A férfi az egyik tartógerendának támaszkodva pengette a hangszerét, néha hangolva rajta egy kicsit, majd újra a húrok közé csapva. Sötétvörös bársonymellényt viselt sötét nadrággal és bőrcsizmával. Az arcán önelégült vigyor ült, szemét végig a hangszerén tartotta. Csöndben pengette tovább a lantot ritmus nélkül, néha ismét hangolva rajta. Hosszú pillanatok teltek el, a többi vendég zavartan összenézett, nem tudták mire vélni a férfi hihetetlen nyugalmát és bátorságát a kialakult helyzetben. Valaki a tömegből odakiáltott a lantosnak, kérdvén hogy ő mégis mit csinál. Mielőtt még befejezhette volna a kérdését a férfi, a muzsikus rápendített a lantjára amitől hangos dallam szólalt meg a kocsmában, elnyomva a kérdező hangját.

„Illendő lenne egy történet a kiváló társaságért cserébe, biz’?” szólalt meg a férfi, mondatát a lant hangjával nyomatékosítva. Újra a húrok közé csapott, majd tekintetét továbbra sem emelve a tömegre, hatásvadász módon felrántotta pengető karját széttárt ujjakkal és így szólt: „Egy történet, a hatalmas és legyőzhetetlen…” A férfi megakadt a mondatban és fürkésző tekintettel bámult a padlóra, hevesen kutatva gondolatai közt. „…lovagról, kinek nemes neve… öhm…” Egyszer csak felvillant a férfi szeme. „Gavol!” Mondandóját ismét kihangsúlyozta egy lantcsapással. „A dicsőséges Gavol, ki az összes síkok leghatalmasabb személyévé vált, hatalmasabb még maguknál az isteneknél is.” A férfi lágy, de baljóslatú dallamba kezdett a lantján, közben folytatta a mondandóját. „Szóljon története tanulságként.” A lant, úgy tűnt túlvilági hangon kezdett szólni.

Úgy történt hogy egy mohó vándor, kutatott valamit.
Olyan dolgot mi inkább képzi a bárdok dalait.
Ősi tiltott tudás tanai, mik érdekelték őt.
Mohó vándor te nem sejtetted, de ez lett temetőd.
Ez lett temetőd.

Célja után kutatva a vándor, járt már mindenütt.
Sokan volt ki útját állta, de az összes kifeküdt.
Önző terve céljából, kihasznált sok-sok segítőt.
Úgy hitted, hogy a tudás fontos de ez lett temetőd.
Ez lett temetőd.

Mikor aztán megszerezte, mire oly régóta várt.
Amit ott lelt nélkülözte a hőn, áhított fanfárt.
Mohó elméje szertehasadt, attól mit ő kitárt.
Most már ő sem lehet értelmesebb, mint egy buta bárd.
Mint egy buta bárd.

Úgy mondják, a törött lelke még mindig közöttünk jár.
Ez a személy önmagának ugyan, árnyéka csak már.
Ne kövesd hát a mohó vándort, bölcsen töltsd az időd.
Ha balga módon utánzod őt, úgy az lesz temetőd.
Az lesz temetőd.

Temetőd, temetőd.
Bárcsak eszesebb lettél volna, ám ez lett temetőd.
Ez lett temetőd.

A lantos egy lágy hanggal jelezte dala végét. A kocsmai tömeg zavarodottan bámulta őt síri csend közepette, nem tudván mire vélni a látottakat. A férfi pár pillanatig hagyta kiteljesedni a csendet, majd széttárta karjait és mélyen meghajolt a közönségének. Ezután hátat fordított, majd lantját pengetve és hangolva eltűnt a kocsma hátsó részének sötétjében. A kocsma vendégei egymás tekintetét fürkészték, remélve valaki magyarázatot tud adni erre a váratlan közjátékra.

A korábbi agresszió vörös köde teljes mértékben leülepedett a résztvevők fejében és a heves érzelmek hiányában mind elkezdtek visszaszállingózni korábbi helyeikre, vigyázva hogy közben véletlenül se találkozhasson senkivel se a tekintetük. Eleinte mindenki szokatlanul csöndes volt, de páran akik nem vettek részt a korábban kialakult összetűzésben hamar társalgásba kezdtek, amit röviddel utána a többiek is követtek. Az éjszaka további összetűzések nélkül folytatódott, miközben többen is, köztük a kocsmárossal, kutatni kezdték a férfit aki lantjával megkímélte többjüket is az ártalomtól, azonban őt már senki sem találta.

Aznap, nem sokkal éjfél után hatalmas tűz ütött ki a városban, majdnem egy egész sor ház porig égett. A központja a nyomok szerint, a helyi kocsma volt ami ismeretlen körülmények közt kapott lángra. A városi őrség csak egy részeg koldust tudott előállítani szemtanúként. A férfi azt állította, amikor kigyulladt a kocsma egy sötét alakot látott sétálni az utcán, látszólag közömbösen a körülötte zajló katasztrófa iránt. Az ismeretlen személy a részeg felé lépett, majd egy maroknyi érmét dobott az ölébe. A koldus nem tudta alaposan megnézni magának az idegent a kialakult káoszban. Az egyetlen emléke róla az volt, hogy miközben eltűnt az éjszaka sötétjében, egy túlvilági dallamot játszott a lantján…

Vége